Anekdotikus későkádár kultúrbeöntés a kertségi lét szép vagy megszépült pillanatairól.
Azt hinné a gyanútlan dolgozó, hogy az évek óta dúló retrólázban jóformán már semmi új inger nem érheti. Aztán persze ilyenkor derül ki, hogy mégis, mindig. Mint most. Itt van ugyanis az újabb csapás: Dalnoky Ferenc Homokkerti capriccio című kötete, amely nosztalgikus derűvel, naiv bájú személyességgel festi elénk, hogyan szőtte keresztbe-kasba a tipikus debreceni kertvárosi életformát a hetvenes-nyolcvanas évek államszocializmusának tárgyi és szokásbéli kultúrája. Akik átélték azokat az esztendőket, régi ismerősként csaphatnak a homlokukra (jobb esetben a sajátjukra) e novellácskákat olvasva, akik pedig későbbi ívásúak, kacagtató benyomásokat szerezhetnek a könyvből arról a világról, amely az egyre-másra épülő paloták árnyékában egyre inkább letűnőfélben van. Arról a világról, amelyben nem volt mindegy, megnéztük-e rendesen, milyen kutyát vettünk a Vágóhíd utcai zsibvásárban, nem volt érdektelen, hogyan próbáljuk eléggé tudományosan elveszejteni a háztáji hízót, s az sem volt közömbös, miféle tartályt vásárolunk otthoni felhasználású sűrített levegőnk számára az ideiglenesen hazánkban állomásozóktól. Feleleveníthetjük – vagy épp megtudhatjuk –, hogyan nézett ki akkoriban a körzetileg illetékes takarmánybolt, a templomkerti eboltás, a hosszúpályi Stonehenge, vagy mikor rakja a kan hód a tojást, mi van még mindig a józsai polgárvédelmi bázison, a kutyaól mellett balra, s van-e esélye a bennszülött homokkertinek a legádázabb ellenséges vegetációval, a tarackkal – vagy a pöszmétével, vagy, urambocsá, az agavékaktusszal – szemben.
Tárgyképcsarnok
A szerző a domesztikált szocialista kispolgári kertmagyarországnak nem pusztán szövegben, hanem önmagáért beszélő fényképgyűjteménnyel is emléket állít a kötet zárásaképp, az oly jellemző relikviák sorát elénk tárva, a kisvakondtól a szarvasos hamutartóig, a gumival rögzített laposelemekkel működő Szokol rádiótól a Dacia típusú személygépkocsik javítási kézikönyvéig...